2010. március 30., kedd

Juhász Júlia: A tetthely beszél

A mai modernnek nevezett világban hajlamos az ember a múltról általánosításokba burkolt képeket alkotni és aszerint ítélni. Kevés ember veszi a fáradtságot, hogy a történelemkönyvek adta tudás mögé ássa magát, és ne csak annyit tudjon, hogy a XX. század ötvenes éveiben volt az egypártrendszer legsúlyosabb személyi kultusza meg egy forradalom, hanem hogy a hétköznapi ember miként élt, örült, tanult, dolgozott. E könyv nagyszerű betekintés nyújt a háború utáni Magyarország munkásainak életébe, megmutatja azt, hogy a jelenlegi nehézségekhez képest sokszorta problémásabb napi élet ellenére miképpen lehetett megőrizni, megtanulni az emberséget a tisztességet. Rajačič György nyugalmazott rendőr alezredes Juhász Júliával történt találkozásaiból született ez a portré. Embermesék kelnek életre a könyvben egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolán tanította a nyomozás fortélyait. Egy nagyszerű volt rendőrnyomozó életének epizódjain keresztül ad képet arról a világról, amiről a mai embereknek már nincs sok emléke, és ami van az is politikai felhangokkal átszőtt felületes tudásra épül.

Rajačič György gyermekkorától vezeti végig az életét, nem összefüggő életrajzként, hanem mint egy családi fotóalbum képeihez fűzött gondolatvillanások sorozataként az írónő. A volt nyomozó múltba homályosult pillantásán keresztül kaphatunk képet egy a legnehezebb szegénységben is boldog családról, ahol a lakbér nemfizetése miatti költözések és önkényes lakásfoglalások olyan napi rutinként és már-már vicces kalandszámba eseményként jelentkeztek, ahol az olvasó szíve a nevetve egyszerre szorul el a pénztelenség miatt e napi harcot vívó édesanya furfangjai láttán.

Nagyszerű példaképként jelenhet meg a ma embere előtt az a kitartás és egyszerűség, amellyel egy az élet minden területén becsületes emberré tudta nevelni gyermekeit. Mint ahogy Rajačič György is példakép lehet mind a ma rendőrei, mind mindenki más számára is egyaránt, hiszen akármerre is sodorta az élet a tisztesség mindig minden helyzetben a legfontosabb vezérlő elv volt számára.

Aktív rendőrként különösen érdekes olvasni azt a hozzáállást, amivel a bűncselekményeket és az elkövetőket megközelítette, hiszen a mai emberek elméjében a „régi rendszer” rendőrei mint a politikát mindenáron, tűzzel-vassal kiszolgáló egyenruhásként jelennek meg. Rendkívül izgalmas olvasni az akkori idők bűncselekményeiről, elkövetőiről és rendőreiről, és nagyon különös meglátni e régi történetekben a ma problémáit. A szegénység és a társadalom perifériájára sodródott réteg kriminalizálódása, elkövetési magatartásaik, módszereik sok esetben párhuzamba állíthatóak a ma bűnügyi híreivel. Elgondolkodtató arról olvasni, hogy bizonyos területeken nem fejlődik, fejlődött olyan iramban a társadalom, mint ahogy az a köztudatban él.

Külön érdekességet jelenthetnek az akkori rendőri munkát bemutató részek, amelyekben csodálkozva döbben rá az ember, hogy a mindennapi nyomozásokat végző nyomozók akkor is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak mint ma, akik hivatásként szerették , amit csináltak és a legkevésbé sem húzható rájuk a politikától átszőtt rendszerkiszolgáló fegyőr képe.

Ők csak tették a dolgukat és a kor technikai adottságainak megfelelően igyekeztek azt a lehető legjobban elvégezni. Az egyes bűncselekmények nyomozásainak bemutatása során gyakran érezheti azt az olvasó, hogy nem az 50-s évekről, hanem napjaink bűneseteiről olvas.

Rendkívül beszédesek Rajačič György szavai „– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszint kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon. Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.” A postakocsirablás mellet több más nagyon érdekes eset bemutatása által kaphatunk képet az akkori gondolkodásról és szemléletről.

Mindenki számára különleges olvasmány lehet, akit érdekel a nem olyan távoli múlt embereinek élete, vagy akit érdekel nyomozások, a nyomozók a mindennapi ember számára mindig kicsit misztifikált titokzatos világa gondolkodása.

Egyszerre mesél és tanít, mesél arról, hogyan lehet embernek maradni akkor is amikor a körülmények mind ez ellen mozdulnak, és hogyan élt gondolkodott a történelemkönyvek által sosem említett egyszerű ember, aki mégis példát tud mutatni mindenki számára arról, hogy mindenki számára van esély és lehetőség és igenis meg lehet őrizni az élet, a karrier minden fordulójában önmagunkat.
 
A könyvajánlót írta: Varga Péter
Kiadja: Gondolat Kiadó

2010. március 1., hétfő

Tompa Andrea: A hóhér háza

A hóhér háza Kolozsvár regénye, melyben a közelmúlt romániai diktatúrájának mindennapjai elevenednek meg egy kamaszodó lány szemével. Erdély sokféle közege, zavaros származások és előítéletek, amelyben egy kamasz próbál eligazodni, igazságot tenni és (túl)élni.

Részlet a könyvből:
"Reggel óta kint állt az utcán, a nyitott ablak előtt, Mint ’74 júliusában, jutott eszébe, árvízkor, amikor még itt laktak és combig ért a víz az egész utcában. Csodás árvíz volt, emlékezett a didergő lány, hároméves volt, a Dohány utcában hömpölygött a sáros folyó – de melyik?, a Szamos?, vagy a Malomárok? –, a zuhogó esőben döbbenten ült a kapuban a nagyapja nyakában. Nagyidő van – mondta nagyapa, mintha néma tanúi lennének a valószerűtlen bibliai eseménynek, amelynek tehetetlenül meg kell adniuk magukat, mert a hatalmas árvíz mindjárt elsodorja őket is, a házat és az egész várost. Az utca felőli ablak akkor is nyitva volt „a frontra”, ahogy nagymama mondta, és most is nyitva állt, a lány üres gyomra pedig remegett az izgalomtól, mint akkor, mert a három ablakot csak reggelente nyitották ki, hogy szellőztessenek, egyébként még nyáron is csukva tartották. Belátnak, meglátják, hogy varrok, vagy hallgatóznak az ablak alatt, hogy miről beszélünk, meg hogy pesti vendégek vannak nálunk, meg hogy magyarul beszélünk, vagy kávét iszunk, fűzte tovább szigorúan nagymama, s ahogy az idő telt, egyre több félnivalót sorolt, ezért csak rendkívüli alkalmakkor nyílt ki a frontablak, amikor nagyidő volt, mintha nem is emberkéz nyitná belülről, hanem maga az idő, a feltartóztathatatlan utcai idő, mintha valóban a front húzódna itt, mint a háború alatt Tordán vagy most éppen a Dohány utcában, mert a házban bent nem is létezett idő, ott mintha megállt volna egy délelőtti lipisteskedéssel, csak odakint, az egyirányú utcában telt, s a háromablakos ház, omladozó falával együtt kívülről mintha maga lett volna a front, amit tartani kellett, belülről mindig lőállásba állni és megvédeni."